zöld

újrakezdet

Najó, akkor maradnak bkv-ellenőr-sztorik.

Sokan nyomják ezt a pozitív bevonzás elvet, miszerint csak rajtad múlik, hogy bevonzod-e a jó dolgokat. Ha úgy akarod, hogy jó történjen, akkor az fog. Nekem ez így kicsit ilyen hihi, ühüm, de végülis van benne valami. Pl.: ha nem akarod, hogy megbüntessenek, akkor nem is fognak.
Épp ezért elég magas szintre fejlesztettem már a pofátlanságomat a bkv-ellenőrökkel szemben. Nem érzem magam tőle jobban, de szükséges.

Bérletem már régóta van, csak épp igazolványt voltam lusta venni hozzá. Soha nem is kérték. Egészen addig az egy alkalomig, amikor egy kekecebb féle megtámadott azzal, hogy én bizonyára másét használom kölcsönbe, és ez nem családi bérlet, márpedig ő meg fog büntetni. Én erre nemes egyszerűséggel közöltem, hogy na felejtsen el, majd leszálltam félúton és az idegességtől elbőgtem magam. Gyűlölöm a konfliktust, csak online nagy a pofám, mint tudjuk.
Nem közlekedtem teljesen szabályosan, de
1. egy érvényes bérlet volt nálam, amiért valóban én dolgoztam meg, senkinek nincs joga meghazudtolni
2. akkor arcoljon nekem, ha a cigány hordához is lesz bátorsága odamenni büntetőst játszani, vagy ha lerángatja a bűzölgő csöveseket, akiknek már minden ülés beitta a szagát.

Ez az eset arra tanított meg, hogy szánjak már egy ocsmány igazolványképet és pár száz forintot arra a nyomorult igazolványra.

Továbbra is vettem a bérletet, hatalmas lelkesedéssel. A reggeli 4-6-oson soha nem találkoztam ellenőrrel. Soha. Egészen addig a napig, amíg egyszer el nem felejtettem időben frissíteni a bérletállományt, így fájdalmasan tudatosult, hogy már egy napja lejárt szelvény lapul az igazolvány mellett. Oh, a kurva igazolvány. No, azon már ott a fejem is, nevem is.
A villamoson hömpölygő tömeg elég egyértelműen reagál az ellenőr jelenlétére. Mozogni, tömörülni kezd a villamos ellenőrtől legtávolabbi pontjába - jelen esetben az elejébe - ahol aztán vége, nincs tovább. Én valahol errefelé álltam, és éreztem, ahogy párducmintás kabátok és öreglányok táskái löknek folyamatosan odébb, egyre inkább a tömeg szélére taszítva. A szituáció szopó volt, mivel a revonálás alatt álló Margit-hídon haladtunk át abban a kínkeresves csigatempóban, kihagyva egy megállót, tehát a menekülési lehetőség még fényévekre volt.
Nem volt más választásom, mint a totális arcátlanság. Fülemben szólt a zene, és hátatfordítottam az eseményeknek, hiába tudtam, hogy a rém egyre jobban közeledik felém.
Megkopogtatták a vállam, mire fogtam magam és odébb sétáltam. Tovább kopogtatott. Lassan hátranéztem, de a zenét nem vettem ki a fülemből. Farkasszemet néztem a 200 kilós, szakállas, nálam fél fejjel alacsonyabb nővel. Láttam, hogy beszél hozzám, azt is tudtam, mit mond, de csak annyit mondtam, hogy leszállok. Nem nagyon adta fel, így - mint aki szívességet tesz - kivettem a fülhallgatót a fülemből. Láttam, hogyan terül szét az őszinte felháborodás a fején, szinte vibrált a koponyája. Jött a blabla, aminek örültem, azzal is csak telt az idő. Magyarázott a mások pénzén való utazásól, a jegyem azonnali átnyújtásáról, ilyesmikről. Nem volt erőm belekezdeni a némi meggyőződést is tartalmazó védőbeszédembe arról, hogy egy napja járt le a bérletem, amit minden hónapban megveszek, és amit akár két évre visszamenőleg az arcába szórhattam volna, ahogy arról sem volt kedvem harcot indítani újfent, hogy némi megértés és emberiesség a bkv-ellenőrbe is szorulhat, vagy legalábbis őbelé, és a szabályok betartatása nem csak az ártatlannak látszó 25 éves nőkre vonatkozik. Francnak volt ehhez kedve, így inkább csak megismételtem az első szót: leszállok. Nagyon durrant már, úgyhogy igazolványt követelt. Nincs joga elkérni. Itt már egészen vége volt, nem szállt ki a tekintete az enyémből, én meg - fogalmam sincs, honnan volt ehhez erőm - álltam az övét, magyarázott nekem tovább, fröcskölt a nyála, de lassan besiklott a villamos a megállóba. Ekkor a következőt nyögte, személyeskedve, gondolom búcsú gyanánt:
- hehe, értem már, biztos szépségpontokra kell gyűjtened a pénzt.
Sosem voltam elégedett a külsőmmel, de azért ha már szegényesebb esztétikai adottságaimra mutat rá valaki, különösen érdekes, ha az illető egy karszalagos mamut.
Arconröhögtem, viszlát, és leszálltam.
Kicsit még szégyelltem is volna magam, ha nem jutunk el szépségem becsmérléséig...

Aktuális kedvenc.

SFU album, mi más.

Lebetegedtem faszán.
Begyulladt a hallójáratom, a gyomrom sem az igazi már pár hete, a náthám pedig még gondolkodik, hogy sima megfázás vagy influenza-e, mindenesetre úgy és olyan gyakran prüszkölök, mint aki önmagára allergiás.

Viszont ezzel temérdek itthon tölthető időt nyertem, lasagne-t fogok ebédelni, hadd párnásodjon tovább a valagam, és arról fogok postolni, amiről csak szeretnétek. Ha senki nem szeretne semmit, akkor a bkv-ról.

Tegyük fel, hogy úgy gondolom, ez az a munkahely, ahol végre hosszú távra tervezhetek.
Élvezni fogom amit csinálok, még ha meg is szakadok néha, és a társaság sem fog 100%-ban irritálni. A munkakörnyezet valóban kellemes, nem egy tűzfalat bámulok, hanem a nap süt rám (btw de jó lesz ez nyáron).
Ennek eredményeképp, kezdésem óta, azaz egy hónapja egyszer sem kattintottam a profession.hu-ra, és a jobpilot hírleveleit sem böngésztem át. Úgy érzem, ezzel tudat alatt is sikeresen befagyasztottam az új munkahely utáni vadászatot, remélem jó hosszú időre.
Elkészült hát az álláskeresési statisztikám, amely nyilván mindenkinek fergeteges izgalmakat ígér.

Rettenetesen utálom, ha úgy hívnak be valahova, hogy fingom sincs, ki a franc is volt az, és mi a here is volt az állás leírásában. Legalább ennyire utálom mindezt a profession oldalak tárolt változatai között kotorászni bizonytalanul, így a kezdetek óta egy excel file-t vezettem a jelentkezéseimről, ahová elmentettem mindent, ami számomra fontos, érdekes lehet (hol találtam, ki a hirdető, pozíció neve, az állás leírása, etc), sőt, egy 1-5-ig terjedő skálán azt is megjelöltem, mennyire jött be az adott állás, szóval ultimate gyíkság. (mellesleg az, ahol most vagyok, 10.000-ret kapott a más esetben soha ki nem lengő skálán. No meg odabiggyesztettem a megjegyzés rovatba, hogy "ÁÁÁÁ AKAROM ÁÁÁÁ").
Ha egy hónapig nem jeleztek vissza, kaptak egy timeout megjelölést, ha elküldtek a picsába a "köszönjük, sajnáljuk, reméljük" levéllel, egy no-t, az interjúk int-et, stb.stb.

Május óta kerestem állást.
Összesen 112 helyre küldtem önéletrajzot, 148 pozícióra. (főleg azért tér el ennyire, mert a különböző közvetítő rémek kínálatát egy kalap alá vettem)
Ebből 38 esetben kaptam "nem, kösz" levelet.
99 jelentkezésre egyáltalán nem jött semmiféle reakció.
9 helyre hívtak be, ebből 8-ra mentem el. 6 alkalommal leszerepeltem, 1 esetben pedig én állítottam le a dolgot, mielőtt bármilyen x-edik körre továbbküldtek volna.

1 helyre ugyebár felvettek, és ugrálhatok örömömben, mint akit seggbelőttek a tetszési indexére pillantva, elvégre ezen a helyen kattogtam legalább egy éve, hiába nem tudtam róla semmit.  

Persze siralmas egy statisztika.
A post tanulsága pedig, hogy az excel hasznos.

Olvasom ezt az interjút Pálos Zsuzsával, és ami elsőként feltűnt, hogy 65 éves kora ellenére (képeken) irigylésre méltóan jól néz ki.
Ezt mások is szóvá tették, amit a következőképp fejeztek ki: MILF.
Én lemaradtam kb. a ROTFLMAO-nál (váh). Mi ez a MILF?

Bőgve jelentem, hogy végignéztem a Six Feet Undert.
A legzseniálisabb sorozat, amit életemben láttam.

Semmi nem fogja überelni.

Egész egyszerűen egy mestermű.
Groteszk, morbid, abszurd, humoros.
Benne van minden, ami emberi.
Úgy köt le, hogy valójában nincs "igazi" története.
A párbeszédek nem üresek, a legnagyobb lazasággal potyognak alapigazságok a karakterek szájából, mégsem érzed klisének, inkább csak hümmögsz folyamatosan, hogy bazmeg, mennyire igaz.
Úgy nyomja át a legnehezebb érzelmeket is, hogy csöppet sem lesz erőltetett.
Nem feltétlen szereted a szereplőket, mégis a bőröd alá másznak.
Nincs eredendően jó vagy végtelenül gonosz, mind ember, mindnek olyan mélységig láthatsz bele a fejébe, ahogy csak a magadéban élsz.
Megmutatja azt, hogy nem csak te álmodozol vagy játszol le a fejedben előre olyan történéseket, amelyekre annyira vágysz, vagy amelyektől éppenséggel rettegsz.
Pucér valójában pakolja eléd a halált, mégsem misztifikálja túl.
Nem feltétlen akar igazán utat mutatni vagy valami földöntúli bölcsességet átadni, mégis rengeteget tanít. Toleranciára, például.
Olyan zseniális ötletek, és elképesztő mennyiségű fantázia van benne, hogy borsódzik az ember háta.
A főcímtől az utolsó pillanatig tökéletesen megkomponált, és az egészet úgy zárja le, hogy az ember ott is zokog már, ahol röhögnie kellene.
Nem fogja überelni semmi.
Nem tudok elképzelni még egy olyan sorozatot, amihez ennyire tudnék "kötődni", amit így megsiratnék, ami szó szerint hiányozna.
Ez kicsit elfogult, meg minden, de így gondolom.
Rengeteget adott. Biztos, hogy újranézem.
Ajánlom minden mélyérzésű embernek, álmodozónak, meg leginkább mindenkinek.

Mit matyizik mindenki erre a helovínra?
Közünk sincs ehhez az ünnephez a majmoláson kívül.

Kipostolni a facebook üzenőfalára (ahol a közvetlen főnököd az ismerősöd) munkaidőben azt a tényt, hogy a vállalhatatlanul értelmetlen Farmville alkalmazás biztosította farmodon egy magányos macskát találtál, elég nagy ostobaságra vall.

Én, igen.

Na jó, egyszerűen nem merem leírni a melóról, hogy jó, mert félek, hogy azonnal összetöröm.
Pedig így van.
Egy eddig ismeretlen érzéssel kelek fel minden nap (az eddiginél jóval korábban), és sétálok haza (az eddiginél jóval később): nem utálom, nem hányok, és még csak nem is irritál senki.
Nem érzek döglött, szedált agyakat vagy gyökeres ostobaságot magam körül.
A magamét szinte úgy kellett újraéleszteni az első pár napon, sokkolóval, hogy haló, számomra bezárt az értelmetlen msn-ezéssel és bugyutaság-olvasással kúráló szanatórium.

Még jó. Még csak két hét telt el.
Félek, hogy összetörik.

Azért tudtam volna értékelni egy kis avarban sétálós átmenetet...

Ja, csak egy érdekelten időjárás-sirámos post.

Ez egy nagyon hosszas kifakadásnak ígérkezik.
Úgy indulok neki ennek a történetnek, mintha hozzálátnék egy rengeteg fröttyenésre váró pattanással teli arc kitisztításának. Ahogy megérintem az elsőt, robban is körülötte ezer másik, fritty, fretty, frötty, frötyfrötyfröty, és már teli is gennyel a kezem.

Gyakorlott frázissal élve: vegyes érzelmekkel hagytam el Csehországot.
Mert annak ellenére, hogy a város tényleg lenyűgözően szép, hatalmas csalódás + átbaszás volt ez a prágai kirándulás, no meg elég jelentős anyagi csőd is.
Mindenki bedőlt a hívogató PR-szövegnek. Mindannyian elhittük, hogy ez esszenciális elemét képezi majd rajziskolai tanulmányainknak, és valóban rendkívül fontos az előrehaladásunk, fejlődésünk, későbbi osztályzatunk szempontjából, mivel a kirándulásra szinte felszólító levél ezt közölte, sok minden mással együtt - mint pl. az egy órai érkezés.
Ahogy Mickey egér mondaná: HÁHÁ.
(akit a blabla hidegen hagy, de a dolog eredménye mégiscsak érdekli, ugorhat az összegzésre a post végén)

Day 1

Kb. másfél órás alvás után hajnali négykor keltem pénteken, fél hatkor már a hősök terén álltam útra készen, és kb. negyed/fél hét tájban el is indult a busz, vele együtt azonnal a büntetés is.
A tanár több borzalmas filmmel és romantikus vígjátékkal készült, így alvásra esély sem maradt, egész úton élvezhettük az SOS szerelem és hasonló borzadályok folyamát, aminek a hangos nyöszörgés sem emelt gátat.
Irreálisan sokszor és sok időre álltunk meg különböző benzinkutaknál (annak ellenére, hogy tökéletesen használható wc volt a járgányon), ami már eleve jópár órával megdobta az odautat.
Szintén jelentős kitérő volt a híres csonttemplom, amit ugyan tényleg nem érdemes kihagyni, de a parkolás tovább tartott, mint amennyi idő a (valójában elég apró), kb. 30.000 ember csontjával teli terem körbejárására, nézegetésére maradt.
Mellesleg a templom temetőjében nyugszik Max Farka, ha valaki keresné.

Buszba vissza, filmek a lejátszóba. Én térerejét vesztett telefonom mp3-mappáiba menekültem.
Zötyk, pisi, zötyk és sóhajok, budapesti csúcsot idéző dugó Prága peremén, majd a vezető újabb félórás szarakodása következett parkolóhely után. Mindent összevetve tizenkét órába telt, míg végre végleg leszállhattunk és elfoglalhattuk mérsékelten csodálatos szállásunkat, bár attól egy használható ágyon és elviselhető fürdőszobán kívül nem vártam semmit, elvégre nem a falakat vagy a cseh tévét bámulni mentem (a cseh nyelv mellesleg önmagában is büntetés). Az ajtó nélküli epilepsziás lift mondjuk elviháncolt az ember gyomrával és idegeivel, de legalább nevettünk rajta.
Itt tört tehát ripityára az első ígéret: "1 órától közös városnézés, Dalí kiállítás, zsinagóga, sokegyéb látnivaló felsorolása".
Ebből az lett, hogy fél hétkor a kb. 50 fős csapat felszállt a villamosra, majd ketté is szakadt. Aztán egyik kupac leáramlott, a másik ment tovább. Mi, akik - a jó helyen – szálltunk le, ostobán álltunk az idegen város idegen (kevésbé impozáns) terén egy Mcdonác eresze alatt, tanácstalanul. Naivan a többiek után indultunk, de persze eredmény nélkül. Végül kiharcoltam egy telefont, benne a tanár számával (az enyémet továbbra is rútul elutasította minden cseh hálózat, így már emiatt is mazsolává fonnyadt a lelkem). Hívom, nagy nehezen felveszi, bömbög valamit arról, hogy nem hall, és hogy visszaindulnak oda, ahol mi vagyunk. Jó. Meg is láttuk őket. Pontosan 5 mp-ig sikerült szemmel tartani a tanárt, aztán ismét nyoma veszett. Csapatának jelentős része ott maradt a hídfőnél, egy darabig bamba arccal andalgott, unalomig fotózgatta a folyópartot, de lassan kezdett mindenki céltalanná válni. Majdnem fél nyolc volt már. Én ekkor untam meg végleg a tanár hajkurászását, a többiek nemkülönben, így fakultatív programot hirdettünk. Ez persze - részint a 19-es átlagéletkornak köszönhetően - egyetlen rövid szóra szűkült: sör.
Valamelyik gyerek bedobta, hogy irány a venceltér meg a hotdogos standok, így az órák óta éhezők is boldogan követték. Kb. egy órás értelmetlen kutyagolás után világosodott meg a bagázsnak, hogy a srácnak fingja nincs, merre van a Vencel tér, a térképolvasásról pedig még kevesebb ismerettel rendelkezik. A gyomrok mélyéről indult fortyogásnak a kollektív indulat, közben egy művészcserje olyan bátor mondatokat eresztgetett két füstfelhő között, hogy ő már nem is éhes, hiszen ivott sört, igyunk még sört. Sör, sör, sör. Sikeresen ragasztottam rá ekkor a sörszájú lány nevet, amit az elkövetkezendő napokon is előszeretettel használtak páran.
Haladtunk - ekkor már jóval bizonytalanabbul - tovább, a sörrészleg az első kocsmánál le is szakadt, az éhezők egy része végül mekiben, mi pedig pizzaszeletek között kötöttünk ki, lévén, hogy autentikusabb nem akadt. Abban maradtunk, hogy egyetlen sör lecsurranhat, aztán haza és alvás. Le is csurrant, aztán amilyen ziláltan indult az este, olyan hirtelen ért a kocsmázás véget. A csapos finom ember volt. Odasétált az asztalunkhoz, erőből hozzábaszott egy üres korsót, majd visszasétált a pulthoz és lecsapta a villanyokat. Arra jutottunk ott a vaksötétben, hogy utalni szeretne valamire, így hát távoztunk.
A sörfészek elindult egy nyitott kocsmát, mi, akik négyre csappantunk, a hazautat keresni. Újabb vakvezetvilágtalant-túra következettt, „de igen, arra”, „én biztos vagyok benne, hogy onnan jöttünk”, „most már tuti, hogy az a híd lesz az” mondatok csapkodták egymás seggét, teljesen reménytelenül. Több mint egy órája mentünk már, keresve a villamosunkat. Jéggé fagyott lábainkat, és a feleslegesen cipelt vázlatfüzet + ceruzahalom hátgyilkosságát aligalig kompenzálták már a gyönyörű épületek, meg a Vencel tér, amire akkor már jóllakottan és félhalottan – véletlenül - akadtunk. Amikor a folyópartot megtalálva rájöttünk, hogy milyen iszonyatosan messze van még a villamos, majdnem összesírtuk magunkat. Hasonló érzés döngölt arcon, mikor másnap rájöttem, hogy – a fáradtságtól eleve fakó vizuális élményeket leszámítva - milyen felesleges volt az egész túra, melyet egy ábrával szeretnék érzékeltetni, ami btw, gyönyörű lett, nemhiába készülök alkalmazott grafikusnak:

Séta, séta, séta, egy cseh polgárőr közben közölte, hogy a villamosunk már nem is jár, de – bár már közel volt a végső összeomlás – hitetlenül meneteltünk tovább. Szerencsére hazudott a kisvakondturhás, felfolytuk magunkat a járműre, a hotelbe, be az ajtó nélküli liftbe, végrevégre a szobába. Az alvás nem jelentett problémát, mintha baltát vertek volna az agyamba…

Day 2

Egy kialvatlan ébredéssel el is érkeztünk a második naphoz.
Ekkor már nem voltak hiú reményeim a ránk váró programokkal kapcsolatban. Naivan ismét nyakunkba vettük a rajzeszközöket, és lementünk a hotel elé, instrukciókra várva. 
A tanár szétosztott kb. 10 térképet az 50 ember között, felszólított minket, hogy alkossunk csapatokat, a lényeg, hogy legalább egy térképpel rendelkezzünk, és induljunk a várba.
Valóban gyönyörű volt, a nagycsoport összetartása pedig úgy szállt el, mint a fagyos levegőbe kilehelt, látható lélegzetünk piciny fellege. Gyorsan.
Bár én már nem reménykedtem semmiben, a tanár hű maradt első napon megismert hiteltelen önmagához. Kísérletet sem tett az emberek összerendezésére, hiába vártam volna tőle a  programleírás, és némi bátortalan logika alapján. „Közös rajzolás, folyamatos korrektúra” my ass.
Na, akkor most mi legyen. Prága hatalmas, minél több mindent kéne látni, az eső esik, kurva hideg van, rajzolásra se kedv, se körülmény, hát marad a fakultatív séta. 
Szebbnél szebb épületek és utcák, egymás szájából lógó szuvenír-boltok láncolata következett, MINDEGYIKBE be kellett menni valakinek, hogy a többi percekig arra várjon, hadd fáradjon a láb és fogyjon az idő. Aztán meglett a Károly-híd (a Dalí-kiállítással ellentétben, amit azóta is tenyérbe vájt körömmel, recegtetett fogsorral bánok), ahol némi Margit-hidat idéző építkezés következtében olyan sűrű turista-folyó áradt szét, hogy pánikroham kezdte böködni az idegeimet. Szerencsére az az ötfős brigád, akivel összeálltunk, legalább tartotta magát a „senkit nem hagyunk hátra” elvhez, így ez egészen a nap végéig működött is. Szuvenír, szuvenír, éhség, és a nagy céljavesztett csatangolásban a tegnapi otromba kocsmánál találtuk magunkat, messze kerülve az óvárostól, kiállítástól, látnivalóktól és a Vencel tér gondolatától is. Röhejes módon egy mekiben kötöttünk ki. Kiélvezve a cseh gasztronómia remekeit, én American Chicken szendvicset kértem, mellesleg kurvajó, itthon is tolhatnák. A sok érdekelten információ mellett pedig igazán megfér az is, hogy a cseh mekdonácban a turisták nem kapnak blokkot. Kifigyeltük.
Szomorúan konstatáltuk, hogy a nap jobbára elment, egy vonalat nem húztunk egész nap, és hiába jártuk le a lábunkat, baromi keveset láttunk Prágából. 
Visszamentünk a hotelbe, szusszatunk 20 percet, majd újraegyesültünk, és nekiindultunk egy utcabál jellegű dolognak. Az egyik csaj felrángatott egy parapörgettyűre, amin olyan halálfélelem vezérelte sikítást, majd őszinte ordítást sikerült csapnom, hogy mai napig nem jött rendbe a hangom, (ezt a munkahelyen kifejezetten élvezhetik, ahol suttogva sikerült bemutatkoznom). Valójában ez elképesztő feelinges volt, csak épp baromira hiányoztak hozzá kálmán és a barátok, a jobbára vadidegenekből álló kupac helyett.
Az est fénypontja az obligát héliumos lufizás volt természetesen, melyről egy olyan videofelvétel készült, amit persze, hogy nem láthattok.
Szobatársammal berágtunk a helyzetre lefekvés táján, én amolyan sajátosnak hitt iróniával a tökéletesen berendezéstelen, unalmas szobát kezdtem rajzolgatni, ő pedig a maga elé terített vásárfiát. A prágai művészkedést így a „Tökéletesen érdekelten szekrény és két puff” című mű őrzi az örökkévalóságnak.

Day 3

Bár minden egyes delikvens, aki a leírásnak megfelelő programra számított szamárfejű fallosznak bizonyult, azok, akik továbbra is hittek még valamiben, győztes péniszmajommá avanzsálhattak. Mi természetesen makogva kókadoztunk.
A hivatalos tervek szerint az utolsó nap délelőttjén még közösen rajzolgatunk kicsit a folyóparton Prágában, aztán útnak indulunk. (Azt kár is megemlíteni talán, hogy soha, egyetlen buszra fel vagy leszállásnál nem volt névsorolvasás, vagy valami komoly kísérlet annak ellenőrzésére, hogy mindenki megvan-e).
Mi, akik erre az időszakra hagytuk a maradék pénz függvényévé tett szuvenírvásárlást dühösen és bánatosan igazgattuk heréinket csimpánzarcunk alatt, amikor kiderült, mindebből egy szó sem igaz. A hotel elhagyása után azonnal másztunk is fel a buszra. Pár órára rá igaz bekeveredett Brnoba, hogy megnézzünk valami várat, ám – mily meglepő – nem akadt sehol parkolási lehetőség, így inkább – egy gyors szavaztatás után – a brnoi TESCOBAN (!) húzódtunk félre maradék koronákat költeni. Meglepődésre semmi ok: kb. mindenki sörrel pakolta fel magát. Én unottan leemeltem egy barna kozelt és egy krusovicét, lévén, fingom sincs a sörökről, és akkor már végleg mindent le is szartam. Azon járt az eszem, hogy előző nap hogy átbasztam a saját fejem egy felesleges és elképesztően előnytelen pénzváltással, és összegezni kezdtem magamban, valójában mit ígért és mit nyújtott ez a kirándulás.
A hazaúton levetített agyromboló filmeken, a füstölni kezdő buszon, de a végül szerencsére relatíve gyors hazaérkezésen nincs is már mit ecsetelni, így neki is ugrok inkább a mérlegnek, amelyben csak néhány ígéret lesz megemlítve a rengeteg másik közül.

1.nap:
Amit ígértek: egyórai érkezés, kb. 5 nevezetesség felsorolása, közös rajzolás
Ami történt: fél hét körül csalódott hotelelfoglalás, a csoport céltalan szélnek eresztése az idegen városban, eltévedés, kínzó kutyagolás. Piciny kompenzációként a város fényeinek élvezete.

2. nap:
Amit ígértek: számtalan nevezetesség, közös rajzolás, annak folyamatos korrekciója, 18 órától fakultatív program
Ami történt. Kizárólag fakultatív program. A nép szélnek eresztése, ill. az emberek összefogására való kísérlet totális hiánya. Városban kóborlás, nevezetességek félsikeres keresgélése.

3. nap:
Amit ígértek: délelőtt közös rajzolás a folyóparton, megállás Brnoban, hazaút
Ami történt: azonnali indulás, Tesco Brnoban. De legalább hazaértünk épségben, és talán nem is maradt ott senki.

A dolgot az teszi különösen rágóssá, hogy ez a móka csaknem 50.000 forintomba került költőpénzzel együtt. Ebből az összegből egy hosszabb és tartalmasabb prágai kirándulást is megoldhattam volna, azzal, azokkal, akikkel én akarok menni, de érthetően az ígért „közös művészülés” és rendkívül fontosnak beállított Prágában „szerzendő” rajzanyag megszerzése miatt ettől a kezdeteknél nyilván eltekintettem.

Csalódott vagyok, a messzemenőkig csalódott, és még nem döntöttem el, én legyek-e az a rúgnivaló kis pain in the ass,  aki bemegy panaszt tenni, vagy legalábbis nyervákolni valami illetékesnél, hogy vagy kurva sürgősen reformálják meg ezt a dolgot, vagy úgy hirdessék ezt a kirándulást, ami: egy fakultatív, drága prágai túra, ami nettó egy napból + 2 nap buszozásból áll.

Irgumburgum.

 

Rápihenőnapok.
Aztán péntektől vasárnapig rajzprága, és hétfőn már indul is az új meló. Sok a remény, sok a félelem, már némi pánikrohamon is túl vagyok.

Bár a hétvégi csoportban kicsit zavarosabb a víz, a rajzot még mindig imádom. Érdekes, hasznos és élvezetes, legalábbis egyelőre. 

Tegnap pedig egy apró kutyussal bővült a család. Kb. három napon keresztül ment már előre a brainstorming név ügyben, és valószínűleg az összes - leginkább kretén - szót sikerült kimondani, elég reményvesztetten. Apám hazaér munkából este, már visszük is elé, ránéz, szia Samu, úgyhogy a kérdés ezzel el is dőlt.
Szeva Samu:

Azért jó lenne, ha ez a kis mócsing előadná a legszebb rángatódzó-műsorszámát.
Mindenképp szeretném levideózni, persze csak saját használatra.
Ha valami véletlen folytán ugyanis úgy alakulna néhanapján, hogy nem érzem magam a legjobban új munkahelyemen, vagy az a feltételezés próbálna a felszínemre bukni, hogy rosszul döntöttem, csak lejátszhassam magamnak ezt a kis felvételt, hogy azonnal helyreálljon a világ rendje.

Volt egy kis búcsú is, klasszikus bonbonvirág akció.
Valaki talált a hűtőben egy pezsgőt, illedelemkortyok, meg még egy-kettő, fejen is vágott. Végülis kedves volt tőlük, aranyosak voltak. Konkrétan az a három-négy ember, akikkel néha beszélgettem, és relatíve jól elvoltam itt.
A kollégáimmal más a helyzet. Úgy távozom innét, ahogyan jöttem. Csendben, észrevétlenül, eseménytelenül.
Fel sem tűnik majd.

- ...te..mintha járkált volna néha erre az a zömök nagyorrú lány... egy ideje nem látom..
- ..ki?

Utolsó nap, UTOLSÓ NAP, UTOLSÓ NAP!

Folyamatosan történnek olyan dolgok a környezetemben, amitől egyre inkább bizonyossá válik az az elméletem, miszerint ez az ország tényleg egy pörcögős betyárcsimbók az univerzum segglyukán.
Anyut igen súlyos, előrehaladott rákkal műtötték. Gyermekfejnagyságú daganatot távolítottak el a gyomrából, pontosabban azzal együtt a fél gyomrát is. Továbbá kettő másikat a vékony és vastagbeléből. Mindkettő kb. fél-fél méter bél kivételével járt. Ezáltal igen erősen felgyorsult az emésztése, ami persze igencsak kellemetlen tüneteket produkál úgy általánosságban. A szervezete annyira legyengült, hogy 39 kilósra fogyott, a fogai pedig mind kihullottak, így teljes protézisre lett szüksége. A gerince sosem volt rendben, az egyik fülére pedig szinte teljesen süket. Éveken át - jogosan - le volt százalékolva. Azóta két polipot távolítottak el a vastagbeléből. Ezek szerencsére kezdeti stádiumban gyorsan kikaphatók, különösebb kárt - a műtéttel járó kellemetlenségeken kívül - nem jelentenek, ám ha nem kapnak gyors kezelést, rákos daganattá alakulhatnak. Így kiderült, anyu rendkívül hajlamos, és még sok hasonlóval kell később szembenéznie.
Időnként felülvizsgálják a leszázalékoltságra való jogosultságot, és eddig egyáltalán nem jelentett gondot ez a dolog. Teljesen egyértelmű volt, hogy fizikailag megviselt, túlstresszelős, beteges, magyarán jogosult. Hát, idén elvették tőle. És, ahogy hallom, meg ahogy több ismerőse is mondja, nem csak tőle. Olyan rémtörténetek is beáramlottak az ajtón, miszerint a féllábút is visszazavarták dolgozni.
Komolyan, vérlázító. A lerokkant, félóránként "üríteni" kényszerülő, 54 éves embert, (és a féllábút..?) visszazavarnák dolgozni, hogy etesse a gyerekpotyogtató, utcán bandázó, segélyleső férgeket?
Mert köphet rám bárki, én ettől kiakadok. Lenézek a térre, és látom, hogy fiatal, erejük teljében lévő emberek ücsörögnek egész nap az utcán. Megálllok a pirosnál, és 16-18 körüli fiatal lányok jönnek felém a kartonra firkált SEGÍTSENEK táblával.
54 évesen anyám mégis hol a fenében fog állást találni? Pont most? Fiatalok ezrei verekednek a leggagyibb dolgokért is, neki mégis mennyi esélye van?
Behányok, komolyan.

Interjúsorozatom koronájaként megismerkedhetek egy egészen új fogalommal:
a kilépő-interjúval.
Utolsó napomon, - ami némi józanságnak betudhatóan szerencsére most csütörtökre módosult - egy amolyan pápá-beszélgetésen veszek részt HR-esünkkel. Emlékszem, napra pontosan ugyanakkor kezdtünk ezzel a nővel, együtt töltögettük a belépő-papírjainkat, majd hallgattuk végig a cégről átfogó információkat nyújtó, rendkívül érdekfeszítő bemutatkozó-előadásokat.
Búcsúcsomagként átnyújtom neki az utóbbi egy év post-jait. Nem sok nyitott kérdése maradna.
Kilépő-interjú, bazmeg... 

Holnap pedig szerződéskötés vár az új cégnél.

Kicsi pánikroham remegteti a lábam, annyi újdonság vár, de fortyog bennem egy nagy adag remény.

A rajzsulit - mert el kellett fogadjam, nincs más opció - hétvégére tettem. Nem mondok le róla.

 

Volt még egy nyitott ügyem, szerencsére elutasítottak. Azt írták emailben, nem tűntem elég motiváltnak. Ebben nem tévedtek. No, meg találtak olyat, akinek van tapasztalata a könyvelésben. Könyvelés, vlöáh. Nem bánok semmit.

Tegnap túl is estünk rajta.
Nem dramatizáltuk vagy lelkiztük végtelenségig a dolgot. 
Ami viszont őszintén meglepett: a felmondási időt le kell tölteni.
Ugyanis - ez egy ilyen végső vicc ezzel a hellyel kapcsolatban - az új embert be kell tanítani.
Na, most aki valamennyire is követi az utóbbi hónapok postjait, tökéletesen tudja, hogy miből állt az itteni munkám. Az itt eltöltött 10 hónap össztevékenységét elképesztő hajtással egy-két hét, komótosabb haladgatással egy hónap alatt el lehet végezni. Ebből adódóan - mivel több mint fél évig csak arra vártam, hogy egyáltalán működjön valami - egyszerűen nincs mit megtanítani. Mostanság kezdenek egyáltalán életre kelni a feladatok, valami halovány, kísértetszerű alakjuk mintha kirajzolódni látszana, de annyi már átszűrődik, hogy agysatuzósan unalmasak.
Persze én szolgálatkész leszek.
Elmondom hol a kávézó, és a kávéhabosító pörgettyű, ami rengeteg vidám percet szerez nekem minden reggel.
Elmondom, merre van a legjobb kifőzde a környéken, amit prenosztalgikusan már el is sirattam. Elmondom, hogy ki a legunalmasabb ember az emeleten, és hogy ki volt az a másik 10, akivel holtversenyben küzdött ezért a pozícióért.
Elmondom, hogyan működik az msn-ezést lehetővé tévő meebo weboldal, illetve mennyire csodálatos is a google-talk. Mindkét csevegési felületet szívembe zártam örökre, mert bizonyos napokon szó szerint az oxigént jelentették az unalombafulladás elől.
Megmutatom azt a három gombot, amit majd nyomogatni kell.
Megmutatom azt az 5-6 programot, amit használom kellett volna, csaknem egy éve már, ha nem fejlesztenivaló béta-verziók lettek volna.
Elmondom, hogy senkit nem fog érdekelni, mikor és mit csinál, és ha nem a világ legextrováltabb embere, aki színes személyiségét lankadatlan kezdeményezőkészséggel próbálja az emelet másik végében ücsörgő kollégáira ráerőltetni, akkor egy év után sem fogják tudni egymás nevét.
Elárulom, hogy senki nem kérdezi majd meg, hogy a napi 8 órából 4-et miért töltött távol a helyétől.
Elsúgom, hogy leendő irodatársa bár melegszívű és ártalmatlan, hetente kb. kétszer fogja elmesélni a világ legunalmasabb történeteit vadidegenek gyerekeiről, növényekről, vagy a magyar bürokrácia adrenalinpumpáló történetekbe adaptált útvesztőiről.
Elmondom, hogy ha van esze, kihasználja ezt az időt. Megírja a szakdolgozatát, szépen ő is a fal felé fordíthatja a monitort, és lexikon-mennyiségben olvashat el bármit a neten, vagy unhatja magát a facebook szégyellnivaló petsociety játékával. Blogbejegyzéseket írhat arról, mennyire unatkozik, mennyire nem érzi értelmét a létezésének.
Ha szerencsés, egy unalmas szürke pincebogár lesz, és mindebből egy szót sem ért majd. Keblére öleli az asztal sarkán pihenő futónövényt, akivel tavaly november óta fotoszintetizálunk együtt, lelkesen nyomkodja a három gombot, és úgy érzi, ezzel rengeteget adott a világnak, és egy komoly multi profitjának. Élvezi, sőt, továbbszövi az irodai történeteket, bekapcsolódik, proaktivizálódik, asszimilálódik, egyesül az Unalom Földjével.
Én búcsúzom tőle.

Megvolt az első bőgés is.
Ültünk a kedvenc kifőzdénkben, ahova majdnem minden nap, pontban fél 12-kor megyünk le, (a tömeg előtt) szinte szertartásként. Ahogy falatoztuk a megszokott ízeket, kezdett bepörögni az élet. A frissensültek elkészültét a kasszás most is monoton ordítással jelezte a már helyet foglalt várakozók felé.
- Rántott padlizsán KÉSZ!
Engem meg ebben a pillanatban borított el a könny. Fogtam a K kezét, és belesírtam a salátába.

Na jó, hát kit röhögtetek, holnap felmondok a faszba.

- .....nem örül..?
- ...ö... csak sokkolódtam, meg vagyok illetődve.

Felkapott ez az egész a földről, és most pörget-forgat, hol ide csap, hol odavág, az agyam pedig megvakult.
Megint egy elszakadás vár.
Elszakadok attól, hogy minden reggel együtt kelünk, minden nap együtt ebédelünk, mint az igazi kiváltságosok, kettészakítva a dögunalmas (kőérv) napomat. Elszakadok attól a hazárdjátéktól, hogy munkaidőm lassan már kb. felét lógással töltöm, ami természetesen nem vezet sehova.
Ismét oda kell állnom valaki elé, hogy elmondjam, nem kérek tovább ebből. Sem belőle, sem a cégből, amit képvisel, az irodából, a mócsingból, a picsogósokból, az érdektelenekből és savanyúuborkákból. Szimpatikusabb álarcok közé távoznék.
...Távoznék...?
Hát hogyafaszbane távoznék!
Nettó 20-30ezerrel kevesebbért is távoznék...?
Hát hogya... Oh, what?
Oh, bizony.
... - szóval az összeg eleinte maximum ennyi lenne.
... oh... értem.
Picit mellbevágó volt, és a döbbenet azonnal elöntötte az arcomat.
Ha belevágok, elmondhatom majd, hogy minden eddigi munkahelyváltásommal alacsonyabb fizetés járt, így haladok az időben, pedig ennek pont fordítva kellene lennie.
Viszont az elsőt gyűlöltem. Az aktuálisat érvágásig unom. Ez lenne az első alkalom, hogy valami érdekel. Egy olyan karrier első lépcsőfoka lenne, amin - ha nem csalódok persze - látnám értelmét a kapaszkodásnak, erőfeszítésnek.
...- ne ezen múljon a végső döntés. Csak önön... ...rajtad múlik, hogy ez jóóval (érzékletes szemöldökfelvonás) több legyen.
A mérleg:
-> min. +1 óra utazás/nap, -20-25.000 nettó/hó, masszív késések a rajzsuliból (félérv, mindenhol  így lenne), k-val megszűnne az együttkelünk-együtteszünk idill.
-> VÁLTOZÁS, kihívás, újdonság, érdekesnek ígérkező munka, amiért megküzdöttem, mert itt tényleg többről volt szó annál, hogy 1-2 ember megnézett, hogy hm, egynek jólesz. Biztos, hogy sokat kell majd írnom. Én pedig szeretek írni. És ha nem tudnék, nem választanak engem.
Ebben ugyan kétkedem, de azt mondta, 200-250 ember közül választottak engem, állítólag a lelkesedésem miatt, és hogy mindenki úgy gondolta, illenék a csapatba, tudnának velem együtt dolgozni. Nem egy, hanem legalább 5-6 ember választott engem.
...örülök...?
Hát ennek hogyne örülnék.
Hogy legyen még egy kis pikantéria a dolgon, ma egy másik interjún is voltam, sportcég, multi, pénz remek, emberek lazák, a hangulat bohém, és mindenki jó fejnek tűnt. A munka viszont leginkább panaszkezelés, számlákkal való tetvészkedés, ami viszont öe. Megkönnyítenék azért a dolgom, ha elutasítanának.
....örülök..?
Egy kapu mindenképp kinyílt a változás felé. Lépnem kell.

Zavarosság van a fejemben, külső szemlélők pofonjait, intéseit szívesen fogadom.

Grétám, eljött a te időd ;)

Én elvből nem fogadok, de vannak pillanatok, amikor egyszerűen kötelező.
Márpedig, ha valaki váltig azt állítja, hogy a Tipi Tapi Dínó című horrorisztikus, gyermekkori emlékeim közé  túl erősen bevésődött, rémálomszerű borzadályt Pap Rita követte el, akkor egyszerűen meg kell ragadjam az alkalmat, hogy ebből profitáljak. Pap Rita valóban rengeteg bűnt követett el a gyermekbárgyularizáció területén, ám ez a vétek a Dolly Rollhoz kötődik. Három videómegosztó portálon volt erőm kutatni utána, de úgy néz ki, senkiben nem volt ennyi sátáni erő, hogy közzétegye a klippel együtt. Persze az is lehet, hogy a dolgot súlyosan büntetik.
Ennek a fájdalmas emléknek köszönhetően nyertem egy vacsorát a wasabiban, viszont a dolog nem maradt bosszú nélkül. A Dolly Roll wind szörny (nincs az az isten, hogy belinkeljem) című teljesen értelmetlen bugyutaságát végignézette velem a k, azóta pedig naponta beledudorássza a fülembe.
Bár a klipet erősen tudom ajánlani a csövesretro-abszurdhumor betegesebb kedvelőinek.

A mai közvetítő is hívott, hogy már tovább is jutottam.
Kész.
A végén még válogathatok is.
Vahah.

Mesterien tudom elszámolni a Budapesten A-ból B-be való eljutásra szükséges időt, így egy órán át süttettem az arcom tökéletes nyugalomban ma a Millenáris parkban, várva, hogy mehessek a mai interjúra (lassan körbezarándoklom az összes közvetítőcéget). Félidőben megkergetett egy darázs, de amúgy abszolút kellemes relaxáció volt bámulni, hogy zsong ki-be pár csapat kölök a csodák palotájába.
Már csak 10 perc volt addig, hogy feltápászkodjak, amikor csörgött.. megismertem a számot. Már kívülről tudom, de babonából sosem mentem el azt, ami igazán fontos.
A vezér volt. Még egyszer szeretne velem találkozni. Belépő a harmadik budai túrára.
Kezd lassan elfogyni minden negatívum, amibe belekapaszkodhatnék, hogy könnyebb legyen kiheverni a rettegett csalódást. Azért még egy vezérigazgató sem hívott be másodjára, hogy elutasítson...

Az első rajzfoglalkozás konkrétan szintfelmérő volt.
Ez abból állt, hogy mindannyian körbeültük izgalmas modellünket, a csuporból-köcsögből-vázából-gúlából, drapériából középre felállított installációt, aztán uccu, rajzold.
A fő szempont az arányok betartása volt. Soha nem értettem ezt a hunyorítva nézzük a kitartott kezünkben lévő ceruzát dolgot. Olyan ez, mint amikor valaki belekortyol a vizébe, majd a többi birkaember reflexből, önkéntelenül is inni kezd. Így zajlott ez itt is. Ahányszor a magasba emelkedett egy ceruza, mögötte a kötelező hunyorral, úgy követte legalább öt másik. Ez annyira elképesztően kretén látvány, hogy az első 10 percben mást sem sikerült csinálnom, csak ezen röhögnöm.
Kimaradtam a buliból, nem most próbáltam meg rájönni, mért tudnám ettől jobban lemérni a dolgok arányait. Nézem őket, nagyjából kiszámolom, mi hányszor fér bele mibe, mi minek a mijéig ér, aztán szépen összeáll a dolog.
Fortyogott bennem az öntelt büszkeség, ahogy hallgattam, hogyan kapják a körülöttem lévők a folyamatos kritikákat az aránytalanságok miatt, míg én a kibontakozó rajzomra először "hm, ez rendben van", "na, ez nagyon jó, tetszik" reakciókat kaptam a tanárszerzeményektől.
Aztán jött a végső, amitől ha nem lennék ilyen eredendően szerény, most gennyes beképzeltségben fürdőznék, és ami pontosan így szólt: "te nagyon jó vagy, téged nagyon fogunk szeretni, ez nagyon szép."
Heherésztem zavartan, befejeztem, és somolyogva konstatáltam, hogy volt, aki már akkor ott ült, mikor érkeztem, és távozásomkor sem volt előrébb néhány vonalnál többel.
És persze voltak iszonyú fasza képek is a halomban, lesz itt minden kategóriából, úgy érzem.
Kezdetnek tökéletes volt.

Reggel csörgött a telefon, hogy a tegnapi három emberen felül még maradt pár, akinek beszélnie kellene velem, úgyhogy menjek már be ma is...
Úgyhogy ebédszünetben újra ki budára, röpke két óra újfent elröppent, csevegtünk tovább, kaptam újabb feladatot, amit sikeresen éjfél utánra izzadtam ki, mert ez egy hosszú nap volt. Sok hűhó a vélhető semmiért.
Ma elindult a rajz is.
De az egy másik post...

Megvolt a "nagy interjú".
Két és fél órás vallatás, egymást követő három embertől, és még a végére egy rögtönzött "cikkírás" is.
A rajzsuli természetesen nem menne le a torkukon.
Ahogy valószínűleg én magam sem fogok.

Szóval a sólámpa kurva nehéz és hegyes, kiálló dolgokkal rendelkező dolog, senki ne álljon alá, ha esik.
Jött az anyós, így hát pánikszerű takarításba kezdtünk szokás szerint (feleslegesen, mert megfelelni sosem fog, amit és ahogy csinálunk), aztán a porolgatási vehemencia eddig nyúlt: a szekrény tetejéről hirtelen BAMM.
Hát, egy jó hosszú pillanatig nem tudtam mi van, aztán odanyúlok, dől a vér, úgyhogy az ijedtség egy csecsemő zokogását szakította ki, kálmán előjött, megijedt, hívta a mentőt, a diszpécser pedig kiröhögte. Pár perc múlva elállt a vér, (helyben volt a só...) lassan lanyhult a riadalom, tanakodás, úgyhogy fél órával az eset után k betelefonált, hogy lemondja a mentőt. Ezt nem volt nehéz megoldani: akkor még el sem indult.
A végső tanács szerint az ügyelet felkeresése mindenképp javallott, úgyhogy miután kiöblítettük a vértől összerohadt hajcsimbókokat, mentünk.
Bejelentkeztünk, közben kikuncogta az adatfelvevő a sólámpámat.
Aztán vártunk. És vártunk. Összvissz kb. három órát.
Valamiért addigra már egészen fel voltunk dobódva, az esti kellemes levegő, séta, ilyesmi, konkrétan röhögőgörcsöket kaptunk a rendelőben. Bepörögtünk a vízgépre, de pohár persze nem volt hozzá. A terv egyszerű volt, miszerint az italautomatából szerzünk poharat is egyúttal, de egy forint apró nélkül úgy álltunk ott arcul ütve, mint majom a nehezen szerzett jointtal, tűz nélkül.
Aztán a semmiből előúszott egy mosolygós nő, és kezembe nyomott hatvan forintot, minket meg elöntött a szentimentália a szokatlan emberiességet megtapasztalván. Bratyiztunk utána szinténszomjas rendőrrel, megosztottuk a nagy trükköt, haverkodtunk a környező betegekkel. Konkrétan fél órát csevegtünk egy hetvenéves tarkopasz, télapószakállas öreggel, aki láthatóan elképesztő boldog volt, hogy ismét elmesélheti valakinek a nagy kijevi kényszerleszállás történetét, ahol 9 órát várakoztak 3 láda pezsgő társaságában. Hogy 5 karambolt élt túl, pedig soha nem tanult meg vezetni, hogy életében nem tört csontja, sőt, kicsorbult a műtősszerszám, mikor beszerelték a csípőprotéziseit, és hogy a párja valójában nem a lánya (akivel kapcsolatban többször is szükségét érezte, hogy szabadkozzon a feltűnő korkülönbség miatt). Hatalmas figura volt.
Őt egy szó szerint hatalmas figura követi, mint emlékezetes alak. Minimum két és fél méter, trollból is a szteroidozott változat, csak az orra - ami egy rettentően vészjósló arc közepén ült - akkora volt, mint egy csecsemő feje, széltébenhosszában. A kolllégáját hozta felszakadt talppal. Fél óra után bedurrant, hogy márpedig ő nem vár tovább, óbégatott, ordibált az orvossal, még öt perc és berúgom az ajtót... ...még elszívok egy cigit, de aztán már tényleg kiverem a balhét... ...az sem érdekel, hogy itt vannak a rendőrök... (akik amúgy késeléses betegek miatt lebzseltek ott)
Persze csak szájalt. Vadidegeneknek kezdett mesélni arról, hogy fél négykor kel, mivel kőbányán kukás, de szigorúan csak a kertesházaknál. És bezzeg a hollandiai kukásoknak sokkal jobb az életük, hatszázezret keresnek, és ha nem úgy van szétválogatva a szemét, ahogy elő van írva, el sem viszik, bírságot hagynak helyette. Míg ő csak nyolcvanat kap 5 órára - note: akár egy sanyarúbb sorsú asszisztens 8ra... elmegyek kukásnak - és a kutyaszar leng az arcába - mégsem.
Voltak még fura posztegyetemista hippik, a teljesen ártalmatlan fajtából. Körülöttünk sorra szaporodtak a törött térdek és karok, a padlóról félszáradt vér ragadt az ember cipőjére, úgyhogy kezdtem egyre röhejesebbnek érezni magam a sólámpa sztorival.
Aztán sorra kerültem. Egy indiai orvos elé pottyantam le a futószalagról, magyart nehezen beszélni. Ájul? Lát? Hányat mutat? Kéz megfog. Szem becsuk. Tetanusz, röntgen.
...Tetanusz? Nemkérem, köszönöm, piciseb, nemharapás...
Tetanusz megkap! - itt pedig kálmán felé néz. Gatya le, nővértől - nevet a sólámpán - szuri a seggperemre, amit egy 10pontosan röhejes sikkantással honoráltam. A röntgen már gyorsabb volt, szóra sem érdemes, egy kis jód a sebre, nincs törés, se agyrázkódás, szerencsésen pottyant.
Nagy mosolyok közepette elbúcsúztunk a többiektől.
Abból a szempontból abszolút pozitívan csalódtam, hogy a hely egyáltalán nem volt para-szoc-gané, a nővér, az orvos is emberi volt, de legalábbis semmiképp nem klasszik sztk-hentes. Az emberek normálisak, emberiek. Maradva a szóismétlésbe csavarodásnál, valahogy itt mindenki emberi volt.
A púp is röhög a fejemen. 

Fejemre esett egy sólámpa.

Kővé dermesztett a gyermeki öröm. Fel-felbugyog azóta is ciklikusan, mint egy turbopicsa, majd' elsírom magam...
Több, mint két hónap telt el azóta, hogy visszaküldtem egy amolyan "próbamunkát", tesztfeladatot a kiszemelt álomhelynek. Reag nem jött. Semmi. Sem az, hogy szarvagy, sem az, hogy gyerebébi, tekellesz.
Tegnap este felpörgettem magam, hogy ha már egy napot beleöltem a feladattal való tökörészésbe, igenis megérdemlem a "szarvagy"-ot legalább. Így még éjjel megpingeltem az illetékes urat, két sorban alázatosan érdeklődve valami eredményféléről, majd felpáncéloztam lelkemet egy mogorva válaszra, hogy mégis mitgondolok: hallgatás-elutasítás.
Épp az indiai étel csípi vörösre a szám, mikor ismeretlen számról csörög a telefon. Ah, a múltheti követeléskezeléses rémület, ennek bezzeg kellenék a második körre, fel nem veszem. Lehurrogtak, így mégiscsak megtettem.
Megrendítő fordulat: az álomhely vezetője hívott. Nem említette a levelet, mintha nem is létezett volna. Pusztán mormolt valamit arról, hogy megkapták a CV-t, hozzá a megoldást, hétfőn akkor személyes interjú. 
Kővé dermesztett a gyermeki öröm. Aztán már csak rángtam a széken, mint aki konnektorba nyalt. Nem hittem el.
Meg nem is igen értem.
Ennyi kellett, komolyan? Egy ping, hogy hémivanmá? Szánalomból csak nem találkozik velem, mert minek. Nem is értem...

Most már csak két akadályt kell átugrani:
Önmagamat, mint a "lehető legrosszabb első benyomás" professzorát + ha valami csoda folytán ezt a kanyart beveszem... rajzsuli...?
Ekkora díznimámor nem várhat rám, hogy mindkettő vajazott felületen, vidáman seggencsúszva célbaérjen...kézenfogva....

Még a tanítás sem kezdődött el a grafikus suliban, már tanulmányutat szerveznek, októberi prágázást, házrajzolást, Dalí kiállítás-nézegetést, átszellemült művészülést.
Egészen meglepett. Lehet, hogy tényleg ér is majd valamit ez a dolog.

Újra idebent. Szinte tökéletes a csend.
Csöcsfejmuki felfedezte a webes msn felületet. Továbbra is szigorúan csinos, míg én pizsamára emlékeztető pöttyös marhaságban somolygok rajta.
Egyelőre nem rúgtak ki, meg is lepődtem, hiába szurkolt ezért őszintén lelkem egyik szeglete.
Munka még mindig csak elméletben van, így megint rengeteg időm van világmegváltó terveken morfondírozni.
Igen mélyre tudok szántani, mivel sajnos a hirtelen fellendülést azonnali pangás váltotta fel, értékes gondolataimat nem törik meg álmaim munkahelyeiről tárcsázott telefonhívásokkal.

Odahaza kilőtték a netet, így Szentendrén lebzseltem itthon egyedül a gépnél, állásvadászat céljából elsősorban (közvetlenül a mai szórasemérdemes interjú után).
Békésen üldögélek, reptetem a CV-t, hallom, hogy valaki nyitja az ajtót, jön befelé. Megjött anyám - gondolom én, és nekiállok a befejező klikkorászásnak. Aztán halk koporászás. E?
Felállok, ennek fele se tréfa. Kiperdülök a szobából, látom, ott áll egy cigányasszony a küszöbön, vigyorog befelé, mögötte egy 14-15 körüli kölök, én pedig érzem, hogy valami földöntúli erővel önti el agyamat a szar. Kezdene bele a mondókába, hogy háváneládó... de én már ordítok.
Hogymeri? Hogy képzeli, hogy fogja magát, besétál a kapun, benyit másnak a házába? Takarodjon kifelé. Vigyorog tovább, hogy dehát nyitva volt a kapu. Érted, NYITVA VOLT A KAPU. És hogy még jó is, hogy ő szól erről. Az igazi, edzett pofátlanság. Nyitva volt a kapu... ÉS? Mióta jogosít az fel bárkit is, hogy a másik nem-kulcsra-zárt kapuján besétáljon, aztán benyisson a házába?
Kiiszkoltak, aztán még hallottam, hogyan óbégat a gyereknek arról, hogy mekkora szemét is vagyok én, hogy így le mertem baszni őt.
Negyed órán keresztül ültem az asztalnál, remegve a dühtől. Annál az asztalnál, amin ott hevert kocsikulcs, táska, pénztárcástul, ami - ha kicsit később bukkanok elő - valószínűleg szépen sétált volna velük kifelé.

Jó, persze én vagyok a fasz. Nem zártam be. De nem ehhez vagyok, voltam szokva én otthon. Ha valaki otthon volt, sosem zártunk, nem kellett igazán errefelé ilyesmitől tartani.
No meg hát Rexi... Öreg volt, már a lábán alig állt, mégis nagydarab, imponzáns kutyaként feküdt a kapuban, féltek tőle bemerészkedni az ilyenek mindig is. Még a gázleolvasó is állandóan megköttette, hiába szart rá magas ívben.
Jóöreg Rexi. Rasszista volt. Csak a macskákat és a cigányokat ugatta mindig is.
Eljött a pont, hogy egyetértsek apámmal. Igenis kell egy kutya a házhoz.
Valami teljesen másfajta, hogy ne Rá emlékeztessen. De kell.

Persze már aznap délután, hogy beiratkoztam, rájöttem, hogy simán csapdát állítottam magamnak.
Minden kedden és csütörtökön 4-től kezdődik az oktatás.
(Avagy péntek-szombat, de az fel sem merült, mivel ismerem magam. A tényt, és rossz érzést, hogy a hét hat napján kell korán kelni, és csak egy teljes hétvégi napom marad, azonosítanám magával a sulival is, és abbahagynám. Legalábbis két évig tuti nem húznám így..)
Így aztán még inkább lecsökkent annak az esélye, hogy munkahelyet tudok váltani. Hol nyelnék ezt be, főleg kopaszként..
Sőt. Még az sem biztos - koránt sem - hogy a jelenlegi börtönömmel összeegyeztethető ez az időbeosztás, lévén egyre inkább kint vagyok a szekrényből..
A vége az lesz, hogy visszamehetek részmunkaidőben bohóckodni valami call centerbe, amit mégjobban gyűlölök, azon morfondírozva, vajon megéri, megérte-e. Tudván, ha ez nincs, nagy eséllyel azért csak találtam volna valami jobb szolgamunkát egy másik multinál, egy óriási karrierlétra lábánál..
Az is kopogtatja néha a fejem, mit akarok én, itt vagyok tényleg 25 évesen, kit akarok (legjobban) megröhögtetni ezzel...? Anyám egyenesen hülyeség-ként hivatkozik rá, hiába hívtam fel még aznap, a frissen naiv boldogság pillanatában..
Aztán úgy vagyok vele, ez is faszság, mit sírok. Van aki negyven évesen kezdi az egyetemet..
Késésben vagyok, de nem behozhatatlanban.
Végülis nem kéne kérdésesnek lennie, mi ér többet. A saját álmaim vagy egy unalmas (talán jól fizetett) munka, amit utálok, és ahol pár éven belül akár feljebb léphetek, hogy a felelősség több legyen, aránytalanul kevés fizetésemeléssel honorálva.
Az szinte biztos, hogy A és B terv egyidőben nem tud majd haladni...

Alaposan torkába gurgulázott mindent, amit csak össze tudott horkantani, hátrahajtotta a fejét, és egy másfélmétereset csulázott a kocsijából, ki a járókelők közé.
Nekem is van egy véleményem magamról, na de azért..

"Bár én 10-ből 7-est adok az angolodra, ez a pozíció anyanyelvi szintet kíván meg, s a britek, akikkel, illetve akik között dolgozni kell, nemigen tűrik a kelet-európai akcentust, vagy ha valaki néha keresgéli a megfelelő szavakat. Van még itt ez a szkennelős pozíció, de ez monoton, ennél pedig értelmesebb vagy. Így jelenleg mást nem tudok ajánlani".

Pedig megörült annak, hogy egyforma színűre van lakkozva a körmünk.

Fél ötkor jön a másik. Lehet szurkolni, de minek..?

Elképesztően várom a telet.
Pontosabban azt a hőmérsékletet, amikor ez a mocskos csőcselék végre fázni kezd, bekotródik a hajlékába és KUSSOL.
Óbégatás, bazseválás, anyázás, üvegcsörömpölés, kötekedés, rendőrökkel való ordítás, tehetetlenség, csendben tűrés, somfordálás, álmatlan éjszakák, így múlik minden egyes áldott nap,  hol fásultan, hol fortyogó dühvel, akárcsak ma.
Fertő. Gusztustalan, primitív retardált szörnyeteg mind,  tömény hányinger, a kétnapos tiszavirág többet ér az egész brigádnál.
Nem kell kiirtani. Külön bolygót nekik.
Persze légkör nélkül.

Szerintem szorul a hurok.
Tegnap a főnök egy pillanatra látta felvillanni az önéletrajzomat a total commanderben.
Meg is érdemlem, ha mire betegszabiról visszamegyek, már ki leszek tiltva a gépemből.
Persze nincs abban semmi rendhagyó, hogy munkahelyet akarok váltani. Talán még abban sem, hogy ilyen pofátlanul..

Beindult a biznic, a héten eddig három helyre megyek vallatódni, ebből kettő olyan, hogy egyáltalán nem értem, miért hívott be.
Valószínűleg hírement, hogy kifejezetten szánalmas interjúalany vagyok a viccesebb kategóriából.
Hát, lesz majd standup, arra mérgetvehetnek.